Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1994. május, V. évfolyam, 5. szám »
SZEMLE
Az értékelés értéke
Kapun kívül – határon túli magyar írók antológiája; Kriterion–Pelikán,
1993.
Elöljáróban le kell szögeznem: nem tudok valódi kritikát írni erről e könyvről.
A valódi kritikus, írja Frye A kritika feladata – ma című esszéjében,
éppúgy belevész saját gondolatainak ábrázolásába, mint maga az alkotó;
belevész, miközben szabad tud maradni, nem lesz rabja semmiféle átfogó vallási,
politikai vagy filozófiai rendszernek, sőt irodalomeszménynek, ellentétben akár
a marxista, tomista, kierkegaardiánus, freudista, splengeriánus, nietzscheiánus
és egzisztencialista kritikusokkal, akik a kritikát egyfajta kritikai
hozzáállással helyettesítik.
A valódi kritikus feladata nem lehet más, mint az irodalomnak a nyelvi
univerzumba való beillesztése és konszolidálása. Ehhez persze ki kell
derítenie, mi az irodalom, és a valaha írt könyvek közül ki kell választania
azokat, amelyek az irodalom kategóriáját adhatnák, önállóan, azaz elkerülve
azt, hogy a filozófus vagy a történész tanítványának, esetleg árnyalakjának
tartassák.
Eddig tart Frye érvelése. A továbbiakban ezt próbálom kifejteni, miért kellett
lemondanom a valódi kritika megírásáról a Kapun kívül című antológia
kapcsán.
A tizenhat határon túli (értsd Magyarország határait) szerző antológiájából
kiemelkedik a hat erdélyi íróból álló tagozat: Jakabffy Tamás, Kisgyörgy Réka,
Kovács András Ferenc, Láng Zsolt, Vida Gábor, Visky András, kivétel nélkül az Éneklő
borz című élő folyóirat szerkesztői, szerzői. Feltételezhetően épp emiatt
voksolt rájuk a kötet erdélyi szerkesztője, Kántor Lajos: a csoport feltűnése
új színekkel gazdagította a romániai magyar irodalmat, s amennyiben az
antológia harmadrészt ennek a régiónak irodalmával foglalkozik, magától
értetődik a választás indítéka.
Leoldva a látszatmázokat, kiderül azonban, hogy a szerkesztői elgondolás
egészen mást célzott: a szándék szülte koncepció, akarva, nem akarva, igazolása
a létező és megtelepedett formációk létrehozta értékeknek (és álértékeknek),
vagyis a szerkesztő az új szerzőgárdát beslihtolta a bábáskodása „mentén” kiforrott
régiek közé, beemelte, nem nélkülözve nyilván a beavatás intim
szertartásait sem, miközben a szerzői tributum könnyen az igazi változás
elodázását eredményezheti. Persze, mondhatnánk, természetes az effajta
kiválasztódás, hiszen az új csak abban az esetben érvényesülhet, amennyiben a
Fennállónál meghallgatásra talál. Elfogadható, ám amikor a meghallgatáson túl
egyfajta kolonializáció is lezajlik, ott a szuverenitás elvesztésével csorbulni
fog az a lehetőség, hogy bármiféle művészet szabad madárként dalolhasson. A
neokonzervatizmus korszakát éljük. A meglévő görcsös megőrzésének vagyunk
katonái. A látszólagos váltások korszakának. (Nem irodalmi tény, de a tárgyhoz
tartozik, ahogyan az Éneklő borz szerkesztői mindannyian nagy és szellemileg
leülepedett szisztémák, intézmények kebelében, biztonságot adó kerítése mögül
„borzolják” a kedélyeket, a kockáztatás legcsekélyebb veszélye nélkül.)
A valami mellett vagy valami ellen való kijátszásukat nyilvánvalóan észre
kellett venniük. Különösen jellemző magyarországi fogadtatásuk. Most nem
érintem a megrögzött népi-urbánus ellentét, ellenségeskedés kitöréseit, aminek
során mindkét fél, egyrészt a régi erdélyi konzervatizmus új eresztéseként,
másrészt a régi erdélyi tolerancia új, legliberálisabb sarjadásaként szeretné
felkarolni őket (egyre bővebben lehet találkozni ilyesmivel), hanem ennek
rejtettebb, a szakkritikában felbukkanó változatait említem. Három kritikát
idézek, a magyarországi sajtóban leginkább futtatott Borz-szerzőkről. Figyelemre
méltó mindhárom esetben, hogy a kritika tárgyát képező alkotások nem
szubsztanciájukban, hanem kisugárzásukban jelennek meg. Bán Zoltán András írja
Kovács András Ferencről: „A sok-sok dilettáns és blöffmajszter tollán nagyra
nőtt rímtelen szabad vers, a nyakló nélkül alkalmazott rag-, mi több,
betű-enjembement, a halált megvető dadogás, a csak azért is alulstilizáltság
posztmodern szürke korszakában kortársai számára bizonyára ásatag jelenségnek
látszik egy olyan lírikus, aki minden versformában és műfajban egyként
otthonos, noha messze túlnő rajtuk, másfelől pedig csak a türelmetlen, bumfordi
szemlélő sorolhatja a konzervatív, presziőz módon klasszicizáló, ódonkodó,
vértelenül virtuóz, formajátékokban öntetszelgő dalnokok szomorú csapatába.” E
vélekedés természetesen nem hazudik, ám található benne valami eredendő
szociografikus fanyalgás, amire édes szájíz Kovács András Ferenc
költészete. Mintha csupán ennyi volna a költő haszna, ez volna ő: az elrontott
közérzetre bevett szurrogátum. Hasonló hangot üt meg, noha jóval alaposabb
kritikát ír Láng Zsoltról Földényi Károly, ellenben az alapos filológiai
kutatómunka ellenére, az irodalomtörténeti szálak aprólékos kibogozásának
ellenére olyan konklúziókra jut, amelyek a Hamletbeli sírásóhoz hasonlítják:
abból, amit a felszínre hoz, nem érdekli más, csak egy fura koponya, amelyet
felvehet, és elmoralizálgathat rajta. „Élvezettel, sokszor a tragédiák
tremendumát, a harsány komikum felszabadító derűjét, a szatíra nyers
kegyetlenséget élvezve olvashatja bárki e regényt (Perényi szabadulása), s
ha jártasabb a világirodalomban, telitalálatnak értékeli Rablais-ra,
Flaubert-re, Joyce-ra tett allúzióit, ám igazan értő olvasói leginkább
politikai pamfletként értelmezhetik, egyben tudomásul véve azt is, hogy
bármiképpen tiltakozik a mai generáció, az irodalom megértéséhez hozzá tartozik
annak legfőbb természete: a külső élet, e valóság interiorizált kommentárja, de
amiképpen a matematika is áttért a három almáról az absztrakt
háromra, a négyszögletes telekről pedig a négyszögre, az irodalom is áttért a
saját autonóm nyelvére, beilleszkedve ezáltal egy nyelvi univerzumba, amely a
nyelvi viszonyok rendszerének formájában foglalja magába az élet és a valóság
kommentárját.” (Kiemelés tőlem: Cs. E.) Úgy vélem, itt most reprezentációs
célú illusztrációt kaptunk Földényi ismert célkitűzéseiről, amely
illusztrációként aligha szól az aligha pamflet Láng-regényről, de sokkal inkább
magáról a kritikusi célokról. (Amelyeknek itt is egyéni kontextuális
viszonylatai vannak.) A Visky-méltatásokban, főképp a Martos Gábor
recenziójában talán még ennyire sem fontos a mű megléte, pusztán a név
feltüntetésének jut szerep, a név „kontextualitása” szül tanulságot, ami megint
csak a „kritikus” személyes konzekvenciája lesz, vagy ha nem, akkor mondjuk nevezhetnénk:
filozofikus dogmának, politikai attitűdnek, szociologikus alapállásnak. Ha
felmutatódik is némi összefüggés, akkor az nagyon egysíkú, az egyszerű
linearitásból adódik: Bánffy Miklós, Székely János, Visky András. Alkalmasint
feltérképeződik a hagyomány, ha esetleges is, de a kritikusi tevékenység nem
merülhet ki ennyiben. (Martos egyébként az Antológiáról írott Magyar Naplóbeli
kritikájában önkéntelenül is leleplezi módszerét: el sem olvassa a recenzálandó
könyvet. Amennyiben átböngészi az Antológiát, megérti, miért szerepel a
Grendel-írás, miért szerkesztődött be, s nem fanyalog értetlenkedve. Nem árulom
el, miért. De Bán Zoltán András sem mélyedt el Kovács András Ferenc könyvében,
valószínűleg csak a címeket futotta át, így aztán néhányszor a KAF-tréfa
áldozata lesz, ugyanis a vers nem arról szól, amit címe aposztrofál.)
Egyébként, általánosabban fogalmazva, szembetűnő e csoportosulás
fogadtatásában, hogy annak az elmozdulásnak, változásnak hordozójaként tartják
számon, amely váltás a nyolcvanas évek elején ment végbe a magyarországi
irodalomban, amit az is tanúsít, hogy a változás epicentrumában tevékenykedő
műhelyek és alkotók propagálják elsősorban a csoport tagjainak írásműveit. Az
Antológiában szereplő erdélyi alkotók egy irodalmi ízlésvilág preferáltjai,
kedvencei, ami nem baj, de mindenképpen kerékkötője a kritikusi munkának. Az
érintettekre nézve viszont az a veszély leselkedik, immár túl minden esztétikai
ízlésvitán, hogy az új esztétikák kiszolgálói maradnak, esetleg még ennél is
tovább gördülve, épp az általuk kárhoztatott egykori generációk számlájára írt
érvényesülési törekvésekkel és érdekekkel átszőtt ízlésterrort ők fogják a
legújabbakra „gyakorolni”. Mintha nem volnának annyira ártatlanok, mint
amilyeneknek tűnnek.
Mindezzel számot kell vetnie bármely kritikusnak: az irodalom belső
alakulásával kapcsolatos speciális jelenségek és okok ilyen természetű
jelentkezése miatt a kritikus, ha valódi kritikát szeretne írni nevezett
Antológiáról, aligha boldogul. Továbbra is hátra van, hogy a kritika megalkossa
az irodalom elméletét, a kisebb formákat egy mindent átfogó alakzatba illessze,
hogy felfedezze és a maga nyelvén megfogalmazza az irodalomban kiterebélyesedő
folyamatot, evolúciót, valami olyasmit, amit az elején már idézett Frye olyan
totális megértésnek nevez, amiről például az irodalomtörténet még csak nem is
hallott. Ám ehhez a kritikusnak elsősorban áttételmentesen olvasható könyvekre
van szüksége.
CSOBÁN ERIKA